Pásztor Sándor megyei tanácselnök ünnepi beszéde Mihályfalván, október 23-án

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Voltak nemzetek, melyeket a történelem arra kényszerített, hogy ravaszak, kegyetlenek, csalók, hódítók legyenek, ha élni akarnak. A magyar, nyilván minden erkölcsi meggondolás nélkül, szabadságra ítéltetett. Semmi büszkélkedni valónk vele, de ha felismertük, ehhez kell tartanunk magunkat. A testvértelen, mindenünnen kinézett, örökké elnyomatás ellen hadakozó nép magatartása szükségszerűen rokonul az elnyomatás ellen harcolók, a mindenkori szabadság-harcosok magatartásával. Mindig melléjük is álltunk, már a vallásháborúktól kezdve, és mindig el is buktunk, mert a szabadság természetéhez ritkán tartozik a győzelem; sajnos, nincs módunkban, hogy a leckékből okuljunk.”

Mennyire találóak a mai megemlékezésünkön is, ezek a mondatok, melyeket Illyés Gyula fogalmazott meg.

Nem tudom, elgondolkodtak-e már azon, hogy mitől annyira különleges 1956 forradalma? Mi teszi megkülönböztethetővé minden más eseménytől? Nos, mindenekelőtt az, hogy azokban az októberi napokban a jelent hirtelen maga alá temette a jövő, a mánál fontosabb lett a holnap. Így, hatvankét esztendő távlatából is látszik, hogy a diktatúrával együtt megdőlt a mindenkin elhatalmasodó elnyomás érzése is. Ezért túlzás nélkül kimondhatjuk: aligha van a közelmúltunknak olyan darabja, amelyet annyira átitatott volna a felelősség tudata, mint 1956 eseményeit, történéseit.

Nem véletlen, hogy a forradalmat az első perctől kezdve becsmérlő, majd vérbe fojtó és sárba tipró hatalom éppen ezt a felelősségérzetet vitatta a leghangosabban. Vitatta, amikor „megtévesztett és félrevezetett fiatalokról” beszélt a rádió hullámhosszain a forradalom első napjaiban, és hazudta, amikor „huligánoknak”, „vérengző csőcseléknek”, „hétpróbás fasiszta gazembereknek” nevezte a szabadságharcban részvevőket. Ugyanilyen hazugság áldozatai lettek a mi érmihályfalvi mártírjaink is, akiket „államellenes összeesküvés” vádjával ítéltek el teljesen igazságtalanul.

Ezzel szemben az igazság az, hogy a jövő visszaszerzésével együtt a tettek következményeivel számoló világ is beköszöntött. A múltunk, a mártírjaink által ránk ruházott felelősség vállalása a feladatunk.

Az emlékezés kötelesség. Az örökösök örök felelőssége. Mert a történelem természete ilyen: örökséget hagy, felelősséget rak a késői nemzedékek vállára. Ahogy Tamási Áron írja 1956-ról: „a kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött.”

A mai megemlékezésünk tehát nem más, mint a múltunk által ránk ruházott felelősség vállalása. Tisztelt magyar honfitársaim, vállaljuk ezt bátran a biztos magyar jövőnk érdekében!