Bezzegváros árnyoldalai , avagy mi az, ami mégsem olyan fényes Nagyváradon

Sokszor nagyban különbözik az, amit látunk és amit érzünk. Mert lehet valami szép, tetszetős, vonzó, csábító kívülről, miközben belül rossz, kiábrándító, taszító. Elég csak kicsit belelátni, megtapasztalni, és máris összedőlhet az a kártyavárszerű elképzelés-halmaz, aminek alapján azt hittük, és mindenki azt is mondja, ez maga a tökéletesség. Nagyvárad milyen?

Nagyvárad kulturális és közösségi központi szerepe megkérdőjelezhetetlen, a város történelme is önmagáért beszél. Csodálatos ez a város a maga szépségeivel és hibáival együtt. Szerethető, becsülhető, és nemcsak a tősgyökeres lokálpatrióták számára, hanem az ide érkezett, itt megtelepült és az értékalkotásban részvevő „beköltözőknek”, „jövevényeknek” is. Ez a városszeretet azonban sokszor fátylat von szemünk elé, és hajlamosak vagyunk szebbnek, jobbnak látni mindent, ami minket körbevesz, csak azért, mert „a mi Váradunkról” van szó. Pedig a tisztánlátáshoz, a város és közössége érdekeinek megállapításához fel kell lebbenteni a fátylat, a dolgok mögé kell nézni.

Nagyvárad az új „bezzegváros”. Mert míg ebben az országban sokak szerint a katasztrófa felé halad a közügyek útja, a propagandisták szerint Nagyvárad a százéves Románia Kánaánja. Itt minden úgy megy, mint a karikacsapás, haladnak a beruházások, egyre több a fejlesztési projekt, nekünk van a legtökösebb polgármesterünk széles e hazában, akinek le kell borulni a lábai elé és köszönetet mondani azért, hogy Ady Endre Pece-parti Párizsából Körös-parti csodavárost épített, ahova öröm eljönni meglátogatni. És azok, akik itt élnek, valóban elégedettek lehetnek, mert a „legzöldebb”, „leghatékonyabb”, a leggyorsabban fejlődő (és még egy csomó „leg-”) városban találhattak maguknak otthont, ahol minden adott a felhőtlen, boldog élethez.

Valóban szépen hangzik ez. És amit láttatnak, az valóban annak az illúzióját kelti, hogy Romániában ma Nagyvárad az a hely, ahová mindenki csak jönni akar, mert itt megtalálható a problémamentes, vidám élet kulcsa, és minden feltétel adott ahhoz, hogy azt mondhassuk: Nagyvárad valóban az ország kapuja a Nyugat felé, és inkább a Nyugat, mintsem a Kelet része.

Ám azok, akik itt élnek, és nincs lehetőségük fizetett hirdetésben, komplett médiapalettával a hátuk mögött elmondani és sulykolni a véleményüket, ők azok, akik nap mint nap megtapasztalják ennek a bezzegvárosnak az árnyoldalait is. Nem kell itt túl nagy dolgokra gondolni, a legegyszerűbb és legalapvetőbb (és még egy csomó „leg-”) dolgok nincsenek rendben.

A város helyzetét hűen illusztrálják a felújított paloták. Akarom mondani a homlokzat-felújításon „átesett” paloták. És az átesett kifejezés itt egészen találó, hiszen a tulajdonosok szerint a polgármesteri hivatal átesett a ló túloldalára, amikor a tulajdonosokat kötelezi a beruházások elvégeztetésére, sokszor hitelekbe, adósságokba kergetve a lakókat. (És náluk már meg is jelennek a felvásárlók, ajánlatot téve központi, belvárosi, fő utcai lakásaikra. Nem mondom, hogy ez a legfelsőbb szintről induló ingatlanspekuláció, de azt sem merném kijelenteni, hogy nem az.) Bár a bérházak, paloták homlokzatait ilyen-olyan minőségben felújítgatták, és ékes példaként emelik Nagyvárad fejlődésének illusztrálásaként, azt közvetítve a nagyvilágnak, hogy Várad a megújuló, megerősödő, megszépülő város, addig ezek a külsejükben mutogatott és fényképezett, fizetett hirdetésekben népszerűsített épületek belül szétrohadnak, a körfolyosók leszakadnak, az udvaraik háborús időszakbeli állapotokat mutatnak.

Patyomkin-város. A díszlet megvan, lehet mutogatni, de a háttérbe már nem látnak a turisták, és erről a propaganda-híradókban sem szólnak.

Most talán felesleges lenne felemlegetni a Kossuth-utcai mélygarázst, amely évek óta pusztán egy hatalmas gödör (kráter) a város szívében (pedig már annyi ígéret született a megépítésére, hogy a Köröst el lehetne rekeszteni velük), a Kálvária-domb (a „Gomba”) befuccsolt felújítását, a tíz évvel ezelőtt megígért emeletes garázsokat (illetve ezek hiányát), az elfuserált és máris javításra szoruló rogériuszi garázst, az elbaltázott főtérfelújítást, a Szent László teret ugyanis rendezvénytérnek szántak, de kiderült, mégsem lehet itt tömegrendezvényeket tartani, mert nem bírja az olasz porfírburkolat, a több éves késéssel elkészült „expressz utat”, amely semmiben nem segítette a belvárosi forgalom enyhítését (és „expressz út” ellenére 50-es és 30-as korlátozásokkal van tele, az út mentén épített járda használhatatlan – ugyanis a keskeny gyalogjáró közepére tették a villanyoszlopokat, valamint domboldalon lévő házakhoz nem építették meg a feljáró lépcsőket), az új hidakat (a Szováta utcai pontonhíd helyén és a Szilvásban), amelyek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a környék csúcsforgalomban ugyanúgy bedugul, mint korábban, sőt még jobban (mert most ott is dugók vannak, ahol korábban nem voltak), és a legújabb ballépést: az új ócskapiacot, ahová a megnyitása után jószerével csak repülőgéppel lehetett kijutni, a körgyűrűn ugyanis nincs gyalogátkelőhely, parkolóhely pedig oly kevés, hogy az már a hajnali órákban megtelt…

Talán szót sem érdemelnének ezek az elhamarkodott, elbaltázott, avagy „elszabott” beruházások, ha nem éppen ezek lennének azok, amelyekkel fényesíti magát a váradi városvezetés. (Köz)pénzt, paripát és fegyvert nem sajnálnak az imázsépítésben. És hűséges csatlósaik szó nélkül, a kritikai attitűd teljes mellőzésével szolgálják ki a „váradi nagyvezért”. Magyarok is.

Sőt ha valaki szóvá teszi a hiányosságokat, a polgármestert kiszolgáló média képviselői egyből ugranak: „Bezzeg te mit tettél? Jobb, ha befogod a szádat!”

Ez bezzegváros másik sajátossága. Ha szót emelnél, ha kritizálnál, akkor te leszel a célpont. Varázsütésre indul majd ellened a lejárató, megbélyegző médiakampány, a téma elbagatellizálása, a „mindent megmagyarázás”. Ez elől a váradi magyarság sem menekül, hiszen egy ideje hivatalos magyarázkodásügyi tanácsadója is van a polgármesternek.

Nem szabad nem észrevenni azt, ami nem működik. Például a fűtésrendszer felújítását – amely évek óta tart és még nem látni a végét. Tavaly, amikor a tél megmutatta igazi arcát, kiderült, hogy az új, sok tízmillió eurós gázkazánok nem bírják a terhelést, be kellett indítani a régi széntüzelésű kazánok egyikét, amiért – engedélyek és környezetvédelmi licencek hiányában – tetemes bírságot kapott a hőerőmű. Kifizették. A mi pénzünkből. A váradiak adójából. Nemrég fejlesztésként jelentették be, hogy újabb kazánt vásárolnak, ami 18 millió euróba kerül! Nagyszerű! Csak hogy ez egy korábban elszabott projekt utólagos javítása. Erről már nem szólnak a hírek.

Közben érdemes rápillantani a régi hőerőmű kéményeire is, ott magasodnak a Borsi úton. Az alacsonyabbik okádja a füstöt. Igen, be kellett kapcsolni a régi kazánok közül is, mert az új, nemrégiben megvásárolt és megépített, méregdrága, és hatalmas eredményként, ötcsillagos megvalósításként tálalt új rendszer egyszerűen nem bírja a strapát, képtelen ellátni hőenergiával a várost. Elszabták.

A végére szándékosan hagytam a közszállítást. Annak idején, amikor Csuzi István volt a Helyi Közszállítási Vállalat (OTL) vezérigazgatója, sokat kritizáltuk, panaszkodtunk. Pedig jelentős eredményeket mutatott fel, a váradi közszállítást „talpra állította”, de mi még többet vártunk. Elmenetele után azonban megtudtuk, mi az igazi káosz. Mert most a váradi (tömeg)közlekedés maga a katasztrófa.

Már szinte várom, a hivatásos propagandisták mikor jelentik be, hogy a városvezetőség valójában egészséges életmódra akarja nevelni a lakosságot, rákényszerítve arra, hogy személygépkocsi, az állandósuló dugókban beragadó autóbuszok vagy a kiszámíthatatlan rendszerességgel (vagyis: totális rendszertelenséggel) közlekedő villamosok helyett inkább gyalog járjanak, ha idejében célba akarnak érni.

Amúgy tényleg minden rendben.

Borsi Balázs